2017. október.

Fekete Hegy, Crna Gora, Црна Гора

Már régóta terveztem egy utat, ami nem nyugatra visz, hanem annál egy fokkal kalandosabb irányba. A Wizzair pedig idén indított négy új járat is a Balkánra. Szóval adta magát, hogy Albánia, Koszovó, Macedónia és Montenegró közül kerül ki a győztes ország, ahol egy hetet el fogok tölteni. Albánia felé húzott a szívem, de mivel fennállt az esélye annak, hogy esetleg egyedül utazom, ezért Montenegróra esett a választásunk. Mindig is (túl) óvatos ember voltam, de idén elég kalandos dolgokba kóstoltam bele. És szinte kivétel nélkül ízlett amit kaptam. Főleg egy dél-olaszországi, szervezett kalandtúra volt nagy hatással rám, ahol átettem, átúsztam, átsiklottam, áteveztem, átmásztam saját (vélt) határaimon túlra, és az élet ott nagyon izgalmas volt. Arra gondoltam, hogy miért ne csinálhatnék én is valami hasonlót magamnak? Erre a célra Montenegró pont jó, van tengerpartja, sok hegye és városkája. Zsenge kalandorpalántáknak optimális.

Montenegró dióhéjban

• Fővárosa: Podgorica (Подгорица), 187 000 fő lakossággal (kevesebb, mint Debrecené)
• Lakossága: 678 000 fő (kb. BAZ megye lakossága)
• Területe: 13,812 km2 (Magyarország 1/7 része)

Ahogy strandgatyában szörföztem a világháló hullámain, kezdett az az érzésem lenni, hogy az ország kis méretei ellenére sok látnivalót és aktív kikapcsolódási lehetőséget tartogat az odatévedt utazók számára. Itt akár két hetet is el lehet tölteni unatkozás nélkül. Északon ott van a Durmitor Nemzeti Park a Tara folyóval és az ő kanyonjával (ami a második leghosszabb a világon). Az albán határnál ágaskodik a Prokletije (Albán-Alpok) és lapul a Shkodrai-tó. Az Adriai-tenger olyan látványosságait mossa, mint a Kotori öböl, Lovćen hegység, Budva, Ulcinj, Bar, Herceg Novi és Kotor városa. Szóval ebből a sok névből kellett kiválasztanunk párat, ami kényelmesen belefér egy hétbe. Hosszú netezgetés után a tengerpartra esett a választás, mert azt mégsem lát olyan sűrűn a magyar ember, az októberi mediterrán élmény is jól esik, és arrafelé is sok izgalmas megmásznivaló és körbebicikliznivaló van. A terv az volt, hogy beleszagolunk az albán kultúrába Ulcinj-ben, pezsgünk kicsit Budvában, majd kalandozunk két keréken és két lábon Kotor környékén.

Még el sem indultunk, de már pár érdekességre rábukkantam az országgal kapcsolatban. Egészen fiatal állam, 2016-ban költözött külön államháztartásba Szerbiától. Eurót használnak... Eurót? Hiszen nem is EU-s ország. Akkor hogyhogy? Csak! Még amikor Szerbiával egy országot alkottak, akkor is euró volt a fizetőeszközük. Előtte meg német márka, pedig nem is voltak Németország.

Mind a latin, mind a cirill ábécé hivatalosan használatos az országban, de a latin hivatalosabban használatos. Ahogy én értelmeztem, saját nyelvük, a montenegrói, nem más, mint a szerb nyelv nacionalizmustól fűtött hazafias átkeresztelése. És hát mivel a szerbek a cirillt preferálják, ők a latint. Felmérések szerint többen vallják  magukat szerb anyanyelvűnek, mint montenegróinak, mégis kizárólag a montenegrói a hivatalos nyelv.

A Podgorica repteréről a városba csakis taxival lehet bejutni. Nem megy arra se helyijárati busz, se villamos. Sebaj, a taxi se drága, csak 12€ az internet szerint.

Az első benyomások

Podgoricába eljutni tök egyszerű, április óta a Wizz menetrend szerint repül oda meg vissza is.  Nem tudom, ki tapasztalt már hasonlót, de engem néha napján megvisel a repülőút, konkrétan a leszállás. Teljesen bedugul a fülem, alig hallok, fáj a fejem és a bal szemöldököm alatt égető fájdalom teszi teljessé a közérzetemet.  Ez a nap is néha napja volt. Az útlevél ellenőrzéskor a vámtiszt poénkodását sem hallottam, többszöri visszakérdezéseim után csalódottan továbbengedett, majd pár lépés után hirtelen kint találtam magamat a reptér épülete előtt. Ahol a szikrázó napsütés szinte megvakított, süketség mellé már csak ez hiányzott.

Wizz és hegyek (Podgorica)

A Nap sugarait hamarosan egy nagy darab taxis állta el, felajánlva segítségét úti célunk elérésében. Mivel a how much kérdésemre a 12€ érkezett válaszként, elfogadtuk szolgálatait. Ő füttyentett egyet, majd elkiáltotta magát: Marko! Mire egy kétajtós szekrény termetű, enyhén kopasz, kidobóarcú, fehér inges csávó jelentkezett szolgálatra. "Barátságos" szerb nyelven beszélt a főnökével, szinte láttam, ahogy a cirill betűk elhagyják a szájukat. Majd egy sötét Merci felé vezetett minket, szó nélkül. Útitársam, Zsé egész úton árgus szemekkel figyelt, hogy a táblákon jelzett irányokba fordul-e Marko, a kedves sofőrünk, és én végre nyugodtan agonizálhattam a hátsó ülésen.

Végül minden simán ment, a busz-pályaudvarra érkeztünk és nem egy elhagyott erdőszéli házikóba, ahonnan súlyos összegeket fejében szabadulhatunk csak. Kiszállva az autóból ránéztem az állomás épületére, és nosztalgikus, széles mosoly kerekedett az arcomon a felirat láttán: Autobuska STANICA! Montenegrióiul (szerbül?) ugyan úgy van az állomás, mint szlovákul és csehül. Előtörtek az oly kedves élmények a prágai metrózásokról amikor bemondják, a következő állomás nevét: "Příští stanica Jászai Mari tér". Utánanéztem, a cseh metró, és a magas-tátrai električka azt mondja, hogy stanice, de ez az akkor érzett örömömön nem változtat.

A kicsi öreg FIAT

Mivel délután érkezik a gép, az volt a terv, hogy gyorsan tova is utazunk Ulcinj-ba (cirillül Улцињ, ejtsd ulciny, albánul Ulqin) mindenféle fővárosnézés nélkül. Megvettem a buszjegyeket, és meglepődve tapasztaltuk, hogy itt szigor van, nem mindenki léphet csak úgy be a kocsiállásokhoz, kiszárólag az arra illetékesek, aki megváltották jegyüket és a vonalkódleolvasós kapukon átengedi a rendszer. Hamar meg is találtuk a mi buszunkat Ulcinj felirattal. Egy kicsi öreg FIAT volt, amit egy kicsi öreg bácsi vezetett. Felpattantunk rá, és leültünk a jobb oldalra, hogy láthassuk a tengert utazás közben. És láttuk is, a gyönyörű, színes, naplementés tengert. Közben már a leszállás okozta sokkot szervezetem kipihente, így volt alkalmam átgondolni első benyomásaimat, és megszerezni a másodikat, harmadikat...

• Wizzair a földön, hegyek a távolban, mindenhol
• Mintha picike lett volna a reptér
• Olyan kopár a főváros, sehol egy fa a panelházak között.
• Podgorica, olyan mint egy isten háta mögötti, poros városka, amire tüzesen süt le az őszi nap sugára.
• Hegyek mindenhol
• Tök hangulatos balkán zene a buszon.
• A "balkán zene" vajon külön zenei stílus?
• Hegyek előttem, mögöttem, mellettem.
• Azért a MÁV-nál modernebb vonatok járnak.
• Jéé ez az a híres tó, ráadásul naplementében!
• És hegyekkel körülvéve!
• Király ez a balkán zene, balkáni hangulatba hozott.
• Azt a kurva, nagyon állat a tenger naplementében.
• Még mindig naplementés tenger.

Ulcinj

Leszállva a buszról feltankoltunk helyi sörökkel, hogy azt majd a szállás megünnepeljük Montenegrót. Éhségünket Čevapival (Csevapcsicsa) csillapítottuk, végre megkóstolhattam, nekem elsőre kicsit olajos és az íze sem nyűgözött le annyira, mint munkatársamat, aki bármikor tud rögtönözni egy-egy szerelmes verset a balkáni eledelhez. Szállásunkhoz egy 30 perces séta vezetett, melynek során megszámlálhatatlan mennyiségű Car Wash felirat hirdette, hogy errefelé szeretik a tiszta autókat. Zsé meg is jegyezte, hogy Albániáról olvasta, hogy az az ezer autómosó országa. Mivel Ulcinj-t többségében albánok lakják, jött is a következtetés, hogy a tiszta személygépkocsi valamiféle középkori albán tradíció lehet.

Ami ennél is meglepőbb volt, hogy hatalmas szobánk szépen rendezett, mégis nagyon olcsó volt. Az erkélye meg egyenesen sörözésre és az élet aktuális dolgainak megbeszélésére lett tervezve. Mi azonnal elkezdtük rendeltetésszerű használatát. 

Ulcinj-t azért akartam meglátogatni, mert Montenegró belül (is) különleges. Ez az ország legdélebbi városa, főként albánok lakják, így minden ki volt írva két nyelven is. Azonnal megtanultam az első szavamat, a pékséget rögtön két nyelven is (pekara, furra).  De más kulturális eltérés is van, mégpedig a vallás, ugyanis a többség muszlim.

A Velika Plaža, emberek mindenhol

Szállásunk a város központjától elég messze volt, a Nagy Strandhoz (Velika Plaža) közel. Mivel kalandos utazást terveztünk, úgy gondoltam, legjobb bemelegíteni egy kis sétával, és a part menti ösvényen bejutni a városba. Úgy gondoltam, hogy max egy óra alatt beérünk a belvárosba, viszont a sok látnivaló lassabb haladásra sarkallt minket. Napsütéses októberben valami eszméletlen jó sziklás, erdős tengerparton gyalogolni. Szeretem ha víz van a közelemben, hallani, ahogy csobog, zubog, csörgedezik, fodrozódik vagy éppen hullámzik miközben a természetben bandukolok, pihenek, elmerengek. A tenger különösen nyugtató hatással tud rám lenni. Partján egy sziklára letelepedve órákat tudok eltölteni, csodálva az ő hatalmasságát és erejét. Különösen jól tud esni az effajta merengés majd' 900 km séta után, büszke kis porszemként üldögélve, a világ végén, a végtelen nagy óceán partján.

Tenger mellet sétálós

Így október elején a túristahad sem zavarja meg a harmóniát, a két és fél órás séta alatt alig találkoztunk emberrel a Nagy Strand is üresen állt. Szinte gyermeki lelkesedéssel és csodálkozással vetettem bele magamat a part fái közé majd ki a sós víz mosta sziklákra. Egy-egy ilyen kövecskén megpihenve formálódott Zsében a nagy gondolat: Szisszentő mindig legyen nálad! Nem tudhatod, hogy mikor találsz olyan helyet utazásod során, amikor érdemes megpihenned, és a doboz kellemes szisszenését követően elfogyasztanod egy sört. Magát azon nyomban szisszentésfelelőssé nevezte ki. Feladatát többé-kevésbé sikeresen el is látta, bár volt egy-két alkalom, amikor csak az igény volt meg a szisszentésre, de az eszköz nem. De ahogy a mondás tartja, minden kezdet nehéz.

Még mindig tenger mellett sétálós

Beérve a tízezer fős városka szívébe, a tengerparton megebédeltünk. Sikerült egy nem túl jó éttermet kiválasztanunk, de megesik az ilyen. Maga a hely tök hangulatos volt, szép kilátás nyílt a tengerre és a ránk váró óváros falaira.

Az óváros az, amit igazán vártam Ulcinj-ban. Szeretem a  magas házak között kanyargó dimbes-dombos, szűk utcákat. Ráadásul az itteni a tenger felé magasodik, az egész olyan, mint egy nagy labirintus, lépcsőkkel, fejünk felett átívelő épületekkel, teraszokkal, éttermekkel és macskákkal..., rengeteg macskákkal. Ahogy kacskaringóztunk a házak között egyszer csak egy étterem üres terasza tárult elénk. Éhesek ugyan nem voltunk, de azonnal megfogalmazódott bennünk, hogy itt egy sört meg kéne innunk, mert ez egy olyan hely. A terasz korlátja csak pár centire volt tengerből előtörő 10-15m magas sziklafal szélétől. Még mielőtt meggondoltuk volna magunkat (nem hinném, hogy megtörtént volna), a tulajdonos ajánlotta fel segítségét. Én a söröm mellé még egy eszpresszót is kértem, de nagy örömömre csak török kávéval tudtak szolgálni. Utóbbi idők egyik legfinomabb kávéját kaptam a valaha volt legjobb éttermi kilátásomhoz. Plusz még macskákat is. Először egy kis szürke osont Zsé mögé, majd a korláton végigsétált és letelepedett az asztalhoz, majd jött egy fekete, egy fehér és egy tarka is, de ők tartották a távolságot tőlünk. A kis szürke elég ragaszkodónak tűnt, és én a meghatódástól rögtön el is neveztem őt Giovanninak a macskafogós Giovanni Gato (Macska Jancsi) után. Akkor még nem is sejtettük, hogy ki is ő valójában...

Az óváros

Járkáltunk még az óvárosban, aztán a belvárosba is betértünk, ahol már túl sok látnivaló nem volt. Engem kicsit egy elhanyagolt városkára emlékeztetett Ulcinj, talán azért is, mert már az utószezonban voltunk. Valami hagyomány, montenegrikum, de legalább is ulcinyikum lehet arrafelé a befejezetlen épület. Ez nem az a fajta befejezettlenség, hogy nincs kész, ezért még nem lakják benne. Többemeletes házaknak hiányzik a teteje, de látszanak a betonvasak, mintha még egy emeletet szerettek volna rá. De attól még az alatta lévő 1-2 szintet lakják, szépen karbantartják, de csak addig van levakolva a fal, ameddig élet van benne. Ez amolyan életszintvonal. (Bocsánat a szóviccért, ilyenek még lesznek). A nyáron a sok daru láttán Berlinnel viccelődtem, hogy az még nincs kész, most épül, bezzeg Budapest már készen van, sehol egy daru. Viszont Ulcinj olyan mintha félbe hagyták volna és azóta csak az idő vasfoga hagyott rajta némi rozsdafoltot.

Eközben elkezdett dolgozni bennem a sör, és be kellett ülnünk egy másikra, hogy elvégezhessem dolgomat. Tudom, ez eléggé öngerjesztő folyamat. Prágában egyszer sikerült berúgnom így. Szóval újabb sör, wc és a biztonság kedvéért indulás előtt megint wc. Aztán még sertepertéltünk a városban és megláttunk pár szuvenírest. Rögtön montenegró-zászlós hűtőmágnes után néztem. Hamarosan találtam is egy szebb darabot. Nagyon tetszik a zászlójuk, előkelőséget, erőt sugároz. A zászlógyűjtős a szokásomat idén tavasszal kezdtem el, amikor nagyon megtetszett a Portugál zászló, és az egyhetes ottlétem alatt az ország is a szívemhez nőtt. Azóta jó pár lobogó lengedezik a szélcsendes konyhám hűtőjén. Mindig jól esik ránézni. Jéé, mennyi szép országban jártam már!

Az egyik montenegrikum, a befejezetlen lak

Telt az idő és a sör ezúttal Zsében végzett eredményes munkát, meg egy ír kocsma Guinnesse is hívogatott minket. És mi hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már a második pohár mellett dumálunk. Sok minden történt velünk az utóbbi időben, szóval volt miről beszélnünk. A naplementéről lemaradtunk, de nem is bántam, lesz még rá alkalmunk. A pohár fenekét látva az az ötletem támadt, hogy az óváros este is nagyon szép lehet, fel kéne keresni. Ha már ott vagyunk és nyitva a délutáni hely, akkor ott még egy pohár belefér. A hely tulajdonosa széles mosollyal adta tudtunkra, hogy örül a viszontlátásunknak. Mikor megkaptuk a sörünket, megemlítettem neki, hogy milyen szép is az ő étterme, mire elmesélte, hogy apartman is tartozik hozzá, sok magyar is megfordult már nála. Aztán bement a konyhába és két felespohárral tért vissza. For you, for free - mondta. Thank you - mondtuk, örültünk, megittuk, nemvoltjó. De ami ingyen van, az megéri az árát. Beszélt még a naplementéről, hogy milyen szép innen, 4 és 5 között kezd narancssárga lenni az ég, de igazán csak 5 után lesz szemet gyönyörködtető a látvány, amihez ő bort ajánl. Már sötét volt, a tengert egyáltalán nem lehetett látni, de megnyugtató hangját még hallottam, és kellemes illatát még éreztem.

Kisvártatva visszajöttek a macskák is, köztük Giovanni, aki alattomos merényletre készült, foltot ejtett Zsé nadrágján. Innentől kezdve Zsé macskákhoz fűződő viszonya gyökeresen megváltozott, pedig utunk során még sokkal találkoztunk. De nem volt időnk drámázni, mert közben dráma kezdett kialakulni. Egy igazi bandaháború. Megjelent ugyanis két eb, hogy visszafoglalja az óvárost a macskáktól. Láthatóan a kisebbik volt a bandavezér és a nagyobbik a hűséges kutyája. A vezér azonnal szóváltásba keveredett a macskákkal, a másikuk meg néha-néha odavakkantott, de nem volt túl lelkes, ha egyedül lett volna, még tán barátkozósra is veszi a figurát. De mivel meg kellett mutatnia, hogy a főnök mellett áll, hát így mellette állt vagy éppen elbóklászott. A feszült pillanatokban is sokszor elkóricált, aztán észbe kapott, hogy neki most morcosnak kell lennie, hát próbált az lenni. A megtámadott macska fújt és fenyegetőzött, de meg sem mozdult, a székben maradt és arcoskodott tovább. A parázs hangulatnak a tulaj vetett véget, megjelenésére az ebek riadtan futottak délnek, a macskák meg északnak. Mivel a sörünk elfogyott, a műsor befejeződött, mi befejezettnek tekintettük a napot és hazasétáltunk. És csak sétáltunk és sétáltunk, kellemes öt kilométert.  

Galéria